"Mint Petőfi a ködben..." igen, így tűntem el mindenünnen.
Egyetlen oka van, hogy dolgozom reggeltől estig, látástól vakulásig. Nincs már időm mi a nyugalmat, a kikapcsolódást jelentette számomra, vagyis a hobbimra. Ezt a békát le kell nyelnem még az élettől egy jó darabig, mert csak így tudok talpon maradni a családdal. Menni kell úgy ahogy elvárják, annyiért amennyit adnak, s ha többet szeretnék picivel, akkor még többet kell mennem - mindennek a rovására; a család, a barátok, az életem, a hobbim rovására. Öt hónapja megváltam mindentől: se fogpiszkát, se a kisgépemet nem vettem a kezembe, de még a M.A.G.U.S. fórumra sem jutottam fel, ahol elvileg admin vagyok. Mire hazaérek már erőm nincs, örülök, ha letudok ülni a gyerekekkel tanulni - de néha még ez sem jön össze, mert már csucsukálnak. Az álmaim eltávolodtak tőlem, jelenleg lehetetlenségnek látom mindazt, amit jó pár hónappal ezelőtt elterveztem. Erre mondják, hogy "Ember tervez, Isten végez..."
Mielőtt bárki félreérti nem azzal van a gondom, hogy dolgozni kell. Azzal sem, hogy ott ahol és annyit amennyit. Szeretem azt, amit csinálok, jó a társaság is. Vannak nehéz napok, s vannak könnyűek is, ahogy az rendje-módja szerint mindenütt szokott lenni. Egyszerűen sok és nem lesz vége. Pedig már nagyon-nagyon hiányzik mindenki és minden! A csajok a klubból, a közös alkotások, a nyugtató gépzúgás, az üveg visítása ahogy a kis marófej belekap anyagába, az alkotás öröme, nyugalma - MINDEN!
*Nagy sóhaj!*
Azért reménykedek még egy jobb jövőben, ahol rendeződik a dolog, amikor már ezeket is be tudom iktatni az életembe, ha nem is napi szinten. Mert a reményt nem adom fel, nem adhatom fel - annak szabad utoljára meghalnia, s az csak akkor hal meg, ha én is nyugalomra térek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése