Pótlás

Az élet apró malőrjei miatt most bemutatom a jó pár napos kimaradás alatt készített alkotásaimat. Jobb későn mint sosem. :)

Elsőnek egy ékszertartós dobozka látható. Kérték tőlem ebben a színben. Visszajelzésként csak egy kurta "Tetszik"-et kaptam. Mindenesetre nem gondolom, hogy nem így van, hisz akkor nem kérték volna így. :)

A második alkotás egy újabb pohárszett - melyből még egy készült, de mivel a pohár formája, mérete ugyan ez volt nem készítettem róla képet. :K

A harmadik egy ajándék, melyet fogadott bátyuskám (család barát :D ) kért 50-dik házassági évfordulóra a szüleinek. Nézzétek el nekem azt, hogy csak ez az egy kép van róla és ilyen csálén áll a váza rajta - de sikeresen letöröltem a kártyáról a többi képet.

A sort zárja egy üvegfestmény. Egyszerű, de már hónapok óta szemeztem ezzel a mintával. Elkészült, bár lehetne szebb is az én szememben, de nem mosom le. Nincs nagy baja különösen, csak nem olyanra sikerült, mint amilyenre elgondoltam. :)

Láthatjátok hát, hogy alkotni alkottam - néha. ^^

A következő egy portréfestés lesz - amit megmutatok, ha engedélyt kapok rá, hisz illik, vagyis kötelező kérni engedélyt a személyektől a közzétételhez.

Majdnem 20 nap

Ennyi ideje, hogy nem írtam.
Nem elhanyagolásról van szó, csupán az apróságok csőstől jönnek és bizony könnyű elveszni bennük. Kilábalni viszont - nem mondom, hogy lehetetlen, csak... engedtem a környezetnek és hagytam magam visszarángatni a sárba, meg még alább.
Így érzelmileg buktam ki, amiből elég volt!
Elég volt abból is, hogy mások nemtörődömsége miatt én, vagy bármelyik szerettem issza a keserűlevet.
Sokan vagyunk az országban, akik "némi" anyagi problémával küzdenek, igyekszik az ember kilábalni belőlük. Igyekszem jól csinálni. Tanulnom kell hozzá sokat - nem, nem szakmát, hanem önmagamról, a lehetőségeimről s ezek kiaknázásáról. Állok elébe!
Aztán ez nem volt elég még a gépem merevlemeze is tönkrement. Vagyis kiderült, hogy attól, hogy szektorhibás még működik (szerencsémre, hisz rengeteg fényképünk tárolódik rajta...) csupán az operációs rendszer omlott össze teljesen. Most úgy néz ki sikerült helyrehoznom a dolgot úgy, hogy a képeink is megmaradtak. Hurrá! :)
Szóval ezek így együtt eredményezték, hogy nem írtam. Hol erőm (lélekben) nem volt hozzá, hol az eszközeim nem álltak teljes egészében a rendelkezésemre.
Nem mondom, hogy innentől jobb lesz, de ezen dolgozom. Rajtam múlik.

Alagút

Lassan, vánszorogva telnek a napjaim, de változás nincs sehol. Na jó. Annyi, hogy most már látom mi is van körülöttem: egy sötét, végtelen elágazással rendelkező alagút, már nem üresség. Csak melyik úton induljak tovább? Hm... Dilemmázok magamban, hogy mi lenne a jobb döntés, de valahogy sosem tudom eldönteni, mert bármit is lépjek kiérek a fényre, csak közben minden út magában rejtőzteti egy-két bukás, negatív dolog csíráját. Magyarul: akár mit döntök lesz különösen rossz élethelyzetem belőle. Meg kell hát találnom azt az utat, ami a kisebbik rosszat jelenti a családom számára - merthogy itt nem én, vagy a lelki békém a tét.
Nehéz. Nehéz, de nem lehetetlen.

Kínomban már alkottam is egy apróságot, bár nem lett fényes minőségű szerintem. Látszik rajta, hogy olyan semmilyen hangulatomban alkottam.
Ezzel most lehet csigázok embereket, mert megmutatni nem tudom még egyenlőre a kész művet - nem bírtam rendesen lefényképezni lámpa fénynél tegnap; a mai napra és holnapra pedig kölcsön kérték kiránduláshoz a fényképezőgépet.

A napokban azért értek kellemes dolgok is. Kellenek ilyenek, mert így tudjuk meg mi is a fontos számunkra, miért érdemes küzdeni.

Zavartnak, kuszának érzem ezt az írást. Hiába, belülről jön...
Lesz ez még másképp is! ;) Én nem adom fel!!!

Üresség

Csend van belül a lelkemben. Nincs kalapálás, zúgás akár mit teszek, nem kiáltozik semmiért kicsi szívem, hogy most ezt, vagy azt csináljam. Nincs erőm semmihez, amit szeretek, nincs ihlet, sem semmim, hogy bármibe belekezdjek akár a gravírozásról van szó, akár a festésről.

Nem hiszem, hogy ecsetelnem kellene ebben a világban a miértet egy munkanélküli és egy lerokkant ember kálváriájáról, s arról, hogy két gyöngyszemet kell felnevelni az egyre nehezedő légkörben.
Nem, nem velünk van a gond - a közel tíz évnyi házasságunk alatt azt megtanultuk keservesen néhol sírva, néhol nevetve, hogy a gondokat meg kell beszélni akár milyen kicsinynek látszódnak. Ha beszélünk róla, elmondjuk a problémát meg is tudjuk oldani. Nem mondom, hogy a világgal van a baj, bár lenne mit másképp csinálni mindenütt - de elsősorban a tágabb értelemben vett családdal adódtak súlyos gondok - azzal, hogy a sok szeretetet, törődést, segítségnyújtást hálátlanul dobták a kukába egy "laza csuklómozdulattal", hogy éljék nemtörődöm világukat és semmibe vegyék a múltat, ami nélkül nem ott tartanának ahol vannak.
Naiv vagyok. Bennem még él a család szeretete, az önzetlen segítségnyújtás készsége, hiába, hogy megszámlálhatatlan alkalommal mondtam: Elég volt! Nem segítek, mert nem kapom vissza!
Aztán mégis. Vagyis mégsem tudok Nem-et mondani.
Viszont minden ember életében elérkezik a pont a végső elhatározás, amitől már semmi, de az ég világon semmi sem tántorítja el!
Nálam is eljött.
Igaz lelkileg padlón vagyok. De van két szép boldog gyermekem, lassan 10 évnyi házasság után szerető férjem (nem, nem csak üres szavak, tettek is bizonyítják, pedig bejártuk már együtt a mennyországot is és a pokol bugyrát), s van még az édesanyám, aki nélkül nem lennék az ami, aki, s aki nélkül nem is lennék - szóval értük, és persze azért, hogy így még sokat éljünk együtt fel kell állnom ebből is. Persze magamért is. Mert hát a gyerek őszinte - hisz erre neveljük. De hogy mondjam el hazugság nélkül neki azt, amit még nem érthet meg (szerintem), vagy amit úgy vélek még nem gyermeki lelkének való, hogy rájöjjön milyen kegyetlen néha a Sors velünk.

Hiszem, hogy semmi sem történik ok nélkül. Minden rossznak, mi mostanában velünk történik volt előzménye. Nem voltam szent sosem és nem is leszek. Ami a szívemen a számon - de soha nem ártottam volna szándékosan senkinek, ha pedig rosszat tettem hát a legjobb tudásom szerint igyekeztem kijavítani hibámat, jóvá tenni azt amit elrontottam.
Egyenlőre még nem látom azt sem, hogy mik voltak az életemben azok a momentumok, hogy most ezeket kell kapnom - de rá fogok jönni.
Addig viszont sok idő el fog telni. Addig viszont nem hiszem, hogy bármit is tudok alkotni.
Fogok még, mert a szívem szakad meg, hogy nem tudom csinálni azt amit szeretek. Viszont, ha leülök az asztalhoz azon kattog az agyam, hogy hogy másszak ki a saját naivságom által generált és mások által elmélyített hullámvölgyből. Az alkotás pedig tolódik és tolódik. Csak nézem az üveget, a fogpiszkát, a gépet, s ha kezembe is veszem visszarakom - mert nem megy. Nincs meg az a belső béke, ami szükséges lenne. Csak ürességet lelek.
Ürességet... ürességet... ürességet...

Portré gravírozás

Említettem régebben, hogy fényképről gravírozok.
Az igazság az, hogy az első amit készítettem minősíthetetlenül rossz lett:

Az első portré gravírozás 8-)

Egyszerűen úgy néz ki a kép, mint a régi filmek negatívja, mert fordítva gravíroztam a részeket, a másik, hogy lehet pont ez miatt felismerhetetlen az arc.
Kis unszolásra megmutattam a Gravír klubban a Networkön a többieknek, s megerősítést kaptam, hogy igen, fordítva dolgoztam. Kaptam hozzá olyan tanácsot is, hogy próbáljam meg satírozás helyett "pöttyözni" a képet.

Türelem-játék volt (néha még a nyelvem is kidugtam a számból, ahogy pöttyöztem :D ), de megérte, mert az eredeti képről (a bal oldali) ilyen képet gravíroztam üvegre (a jobb oldali):

Elmondhatom, hogy Ég és Föld a két kép.
Úgy érzem, hogy jól sikerült a második portré gravírozás - remélem annak is tetszik aki kérte, mert ez a hölgy már nem lehet köztünk...