Üresség

Csend van belül a lelkemben. Nincs kalapálás, zúgás akár mit teszek, nem kiáltozik semmiért kicsi szívem, hogy most ezt, vagy azt csináljam. Nincs erőm semmihez, amit szeretek, nincs ihlet, sem semmim, hogy bármibe belekezdjek akár a gravírozásról van szó, akár a festésről.

Nem hiszem, hogy ecsetelnem kellene ebben a világban a miértet egy munkanélküli és egy lerokkant ember kálváriájáról, s arról, hogy két gyöngyszemet kell felnevelni az egyre nehezedő légkörben.
Nem, nem velünk van a gond - a közel tíz évnyi házasságunk alatt azt megtanultuk keservesen néhol sírva, néhol nevetve, hogy a gondokat meg kell beszélni akár milyen kicsinynek látszódnak. Ha beszélünk róla, elmondjuk a problémát meg is tudjuk oldani. Nem mondom, hogy a világgal van a baj, bár lenne mit másképp csinálni mindenütt - de elsősorban a tágabb értelemben vett családdal adódtak súlyos gondok - azzal, hogy a sok szeretetet, törődést, segítségnyújtást hálátlanul dobták a kukába egy "laza csuklómozdulattal", hogy éljék nemtörődöm világukat és semmibe vegyék a múltat, ami nélkül nem ott tartanának ahol vannak.
Naiv vagyok. Bennem még él a család szeretete, az önzetlen segítségnyújtás készsége, hiába, hogy megszámlálhatatlan alkalommal mondtam: Elég volt! Nem segítek, mert nem kapom vissza!
Aztán mégis. Vagyis mégsem tudok Nem-et mondani.
Viszont minden ember életében elérkezik a pont a végső elhatározás, amitől már semmi, de az ég világon semmi sem tántorítja el!
Nálam is eljött.
Igaz lelkileg padlón vagyok. De van két szép boldog gyermekem, lassan 10 évnyi házasság után szerető férjem (nem, nem csak üres szavak, tettek is bizonyítják, pedig bejártuk már együtt a mennyországot is és a pokol bugyrát), s van még az édesanyám, aki nélkül nem lennék az ami, aki, s aki nélkül nem is lennék - szóval értük, és persze azért, hogy így még sokat éljünk együtt fel kell állnom ebből is. Persze magamért is. Mert hát a gyerek őszinte - hisz erre neveljük. De hogy mondjam el hazugság nélkül neki azt, amit még nem érthet meg (szerintem), vagy amit úgy vélek még nem gyermeki lelkének való, hogy rájöjjön milyen kegyetlen néha a Sors velünk.

Hiszem, hogy semmi sem történik ok nélkül. Minden rossznak, mi mostanában velünk történik volt előzménye. Nem voltam szent sosem és nem is leszek. Ami a szívemen a számon - de soha nem ártottam volna szándékosan senkinek, ha pedig rosszat tettem hát a legjobb tudásom szerint igyekeztem kijavítani hibámat, jóvá tenni azt amit elrontottam.
Egyenlőre még nem látom azt sem, hogy mik voltak az életemben azok a momentumok, hogy most ezeket kell kapnom - de rá fogok jönni.
Addig viszont sok idő el fog telni. Addig viszont nem hiszem, hogy bármit is tudok alkotni.
Fogok még, mert a szívem szakad meg, hogy nem tudom csinálni azt amit szeretek. Viszont, ha leülök az asztalhoz azon kattog az agyam, hogy hogy másszak ki a saját naivságom által generált és mások által elmélyített hullámvölgyből. Az alkotás pedig tolódik és tolódik. Csak nézem az üveget, a fogpiszkát, a gépet, s ha kezembe is veszem visszarakom - mert nem megy. Nincs meg az a belső béke, ami szükséges lenne. Csak ürességet lelek.
Ürességet... ürességet... ürességet...